Holnap lejár az Édentől Keletre csoport által meghirdetett „Szabadságot, szerelmet” verspályázatra történő nevezési határidő.

Mivel már ötödik éve kerül megrendezésre a versírók versenye, talán érdemes felidézni az első, 2002-es pályázat eseményeit.

Az alábbi összegzés a Szürkület Előtt című helyi lapban jelent meg 2002. november 2-án.

                                 „Legjobb versem pályázat”

  Nagyszerű feladatra vállalkozott az a 11 fiatal, akik az idén nyáron „Legjobb versem” pályázatra adták be írásaikat.

  Önmagukat megmutatni, élményt nyújtani a hallgatóságnak, ez volt elsődleges céljuk, nem pedig az, hogy a kiválasztott mű tükrözze költőjének „kialakult” művészi sajátosságait.

  Ezen a délutánon a pályázók és a zsűritagok között sikerült megfelelő érzelmi és hangulati kapcsolatot teremteni, hiszen az alkotók saját maguk adták elő verseiket.

  A zsűri tagjai – közöttük én is – kíváncsian vártuk, hogy a számunkra névtelenül kiadott művekhez milyen arc társul. Előzőleg csupán egy-két ember öltött alakot az általa leírtak alapján.

  Még hallgattuk az előadott műveket, önkéntelenül felvetődött bennünk, vajon mi ihlette, mi ösztönözte őket arra, hogy gondolataikat a szokásostól eltérő módon, megragadóbb kifejezési eszközöket keresve fejezzék ki. Ezekre a kérdésekre csupán kevés választ kaptunk.

  A tartalmi mondanivaló egyik legfontosabb eleme a versnek, nem becsülve a formai eszközöket.

  A verseiket bemutató fiatalokat igen változatos gondolatok, érzelmi, hangulati benyomások ihlették versírásra.

Csupán 1-2 esetben érezhettük, hogy a költeményeknek van olyan belső szerkezete, egysége, amely egybefogja a mondanivalót a címadástól az utolsó verssorig, s ezt a funkcionális egységet a részletekben is be tudja mutatni.

Néha kusza, kissé zavaros képekben jelenik meg a közölnivaló.

  Természetes módon sokukat késztetett versírásra a szerelem, a testi-lelki vágy. Pl.: Így várlak című versben a víz motívum az öntartó kapocs, a folytonosság jelképe a végtelenbe vivő, de már megfáradt szerelemnek.

A Beteljesülés című versben pedig, mint a tűz perzselő lángja égeti és olvasztja eggyé a vágytól izzó testeket.

  A SI NAJ-An: Vízparti története nyomán született alkotásban a császár hű vitéze feladja hivatását kedveséért.

Két versben is az evokációra építve idéz fel, hív elő az olvasóból egy közismert műből való szóval, szószerkezettel a versíró egy régebbi hangulatot, többletjelentést. Így például a Látomás című verset olvasva Szabó Lőrinc Kalibán című művére lehet asszociálni, aki a félig-állat Klibánhoz fohászkodva az ösztönök nevében üzen hadat az értelemnek, a szépségnek és öntudatnak. E versben azonban a záró két sor nem kiábrándulást, hanem a jövőbe vetett hitet fejezi ki.

  A Reménytelenek című költeményben utalást találunk József Attila életére, ellentétekkel s metaforákkal próbálja a jelenre vetítetni a fenyegetettség, kiszolgáltatottság érzését bennünk.

  A Téli képzelgés Radnótit idézi, a szerelmesek meghittségével szembeállítja az ellenséges, veszélyekkel terhes és fenyegető külvilágot.

   A Vihartánc című versben érezhető a mind teljesebbé váló elidegenedés az egyén és a társadalom között. Az egyéniség elszakadt a nagy életfeladatoktól, önmegvalósítási lehetőségei egyre szűkebb térre szorultak.

  Magvas gondolatokat próbál megfogalmazni az Üzenet című vers, ellentétben a sértett ember ellenségeivel való kicsinyes leszámolásával, ami a Bosszú című versben fogalmazódik meg.

  Napjaink segélykiáltása szól az S.O.S.-ben. Egy „darabokra szakadt élet” próbálja rendbeszedni a „rábízott világot”.

  A problémáktól terhes, zaklatott képek után szinte megnyugvást sugároz az Utolsó tanya című, idilli helyzetet festő költemény, amely az egyszerű tanyasi ember életéről, világot alkotott véleményéről ír, népies formában.

Akárcsak a tartalom, a forma is rendkívül sokféle módon jelenik meg a versekben. Weöres Sándor azt írta egyik költeményének keletkezéséről: „Olyasféle hangulatom támadt, amilyen Debussy kis zongora-opusaiban, sejtettem, hogy vers lesz a hangulatból, de fogalmam sem volt, miről szóljon.

  A pályázók közül kevesen építettek a vers zeneiségére. Tetten érhető nyelvezetükben a hagyomány és az újítás; ízléstelen, érthetetlen nyelvi kifejezésekkel nem éltek az alkotók.

  Próbálkoztak mind a három versrendszerrel, így írtak verset népies formában, ókori görög formák alkalmazásával és nyugat-európai verseléssel, sőt a szabadverssel is.

 Lehet, hogy a szabadvers korát éljük, s ez azt szuggerálja az induló költőkbe, hogy a mai versben nincs szabály, minden elfogadható. De alapigazság korunkban is, hogy csak az tud verset írni, aki ismeri a versformákat, és ha akar, tud kötötten is írni.

  Gratulálunk a versíróknak, s Gáldi László szavait szeretnénk, ha megszívlelnék: „… ifjú költőinknek nem szabad feledniük: a magyar verset ritmusának erőteljes és kifejező alakításán kívül, elsősorban a költői mondat ihletett és minden értékes hagyományt hasznosító megformálása, eszmei tartalom és mondatszerkesztés tökéletes egybehangolása mentheti meg az enyészettől, és tarthatja meg annak, aminek lennie kell: igaznak, művészinek és magyarnak.”

 Kerékgyártóné Balázs Éva

              zsűritag