Közkivánatra
2006.09.02. 19:40
A „Szabadságot, szerelmet” verspályázat dobogósainak versei
A „Szabadságot, szerelmet” verspályázat 1. helyezettje
Papp János:
Esti elégia
Éjbefordult szürkület ül az utakra,
s szédült illatú bodzavirágok
porozzák az estét,
és közben az ég fonákát húzza a tájra,
s a kifordított sötétkék
vásznán a csillagok,
mint kiszöszölt kicsi
gombolyagok ragyognak,
s cérnákon lógnak
a Holdnak halvány sugarai,
és már csak a sárga gólyahír
látszik a sötétben,
ahogy foltokat hagynak
az árokparti fűben.
A szélben ingatag lepkék
imárahajtott szárnyakkal alszanak,
sS árnyakkal játszanak
az ablakból szivárgó lámpafényben
a tétova járdák,
s félig lezárt szemű Holdra néznek
az árván maradt,
üres parkok sötét padjai,
s végleg összezárulnak
felettük
az égnek fakult partjai.
Nesztelen lengenek a levelek a fákon,
S a lompos lombok kormos foltok
Már csak a tájon,
De a kemény korlátok
Vasfegyelemmel őrzik a teret,
S szelekre hajtott fejjel lebeg
Az álom a házak felett.
Az utak fölé lustán felröppen a köd,
s elcsöppen a csönd
az éji némaságról,
és a halottnak hitt virágok,
összezárt szirmok között
dédelgetik az álmot,
s merev tekintetű ablakot zárnak
a nehéz házfalak az alvó szobákra.
Éjszaka van már.
Hátára fordul a csönd…
Reszkető csillagokat önt az éj,
s ringat néma bölcsőben odafönn.
Magányos, és szigorú most az éj.
Halálos mély, s bizony úgy oda lép
súlyos talpával a városra az ég,
hogy még az éjjeliviola
gondosan kibontott illatát
is a földbe tapossa.
Elhalt fényeit a vézna villanypózna
nagy hallmokba maga elé szórja,
s katonás sorba állítja léceit
az olaj szagú büszke kerítés,
és felejtésre váró
gondra nyílik az ajtó ásító szája,
de én most inkább
leoltom a villanyt itt benn a szobába…
Nem akarom látni a világot.
Én versekből építek
magam köré magas barikádot,
hisz lassan csak itt
találom meg a jót, a szépet…,
hát magam alá húzom én
jobban a széket, és írok még!
Már Holdat keretez az ablakon,
s itt ülök magam,
sötétségtől takartan.
S mikor már a szék is elfárad
a sok üléstől alattam,
belesápadok a gondolatba,
hogy mennyire egyedül maradtam.
A „Szabadságot, szerelmet” verspályázat 2. helyezettje
Aszalós Imre (Hajdúnánás):
A sárkány szíve
Egy ezredévből léptünk elő,
egy történetből, én meg ő.
Az idő oltárán égi fényben
fekszik a könyv bőrkötésben,
s holt világ élő mesterét
őrzi az éjsötét pecsét.
Ezt a művet írtuk ketten,
Egy más világban, más életben,
s a lélek ismerői talán
sejthettek valamit hajdanán,
mikor esténként olvasták sokat
a sötét, vérrel írt sorokat:
„Rég, az idők kezdetén,
mikor még tisztelték az életet,
az elporladt istenek hegyén
két ős-sárkány született.
Az egyik fekete, mint az éjjel,
de szeme, mint az égi hold,
a másik versengett a fénnyel,
de pillantása éji volt.
S ott azonnal összecsaptak,
rengtek a földek, terek,
újra és újra egymásba martak,
s rettegtek az emberek.
Az egek felé jajszó repült,
s egyre pusztult a földi világ,
eső zúgott, vulkán hevült,
nem kímélte senki fiát.
Mi gyors léptekkel a hegyhez mentünk,
csuklya fedte feszült arcunk,
egy körbe gyertyákat tettünk,
közepébe gyűrűt raktunk.
Majd egymás kezét szorítva
elmormoltuk azt az igét,
s a gyertyák égtek kioltva,
mikor felhúztad a Sárkány Szívét.
Gyűrűbe záratott a pusztító végtelen,
s éberen vigyázza kezünk,
de ha a földről elfogy az értelem,
akkor mi már nem leszünk…”
S most, hogy a világ alkonya közeleg,
csak élnek, és meghalnak az emberek,
a lemenő napnál, a hegy felett,
Találkozom újra veled.
A másik lelkében elnémul szavunk,
egymásra nézünk, és meghalunk.
„Szabadságot, szerelmet” verspályázat 3. helyezettje
Dr. Bodnár Robin:
Figaro
Gyakran gondolok tűzpiros orrára,
Zsúfolt cirkuszok bohém bohócára,
Mulatott a pornép apraja s nagyja,
Mikor Figaro a törpe kiállt a porondra.
Egy pillanat alatt szálltak el az évek,
Harminc esztendeje már, hogy színpadra lépett,
Milliók nevették, s gúnyolták a bátrak,
Mert Figaro a törpe senkit meg nem bánthat.
Előadás után az öltözőbe szaladt,
Leült kopott székére, egyedül maradt,
Átvette ruháját, majd hazaindult este,
Figarot a törpét senki nem kereste.
Kicsinyke házában a zongorához ült,
Könnybe lábadt szemmel olykor hegedült,
Mert előjöttek az emlékek, bánatok és vágyak,
Figaró törpe magányos volt, s fáradt
A karácsonyi hó a várost már belepte,
Mikor a nagy nevettető elaludt örökre,
Kevesek tudják csak, hogy a bohócok is sírnak,
„Figaro az Óriás” mit a sírra írtak.
|