A „Szabadságot, szerelmet” verspályázat 1. helyezettje

Papp János:

Esti elégia

Éjbefordult szürkület ül az utakra,

s szédült illatú bodzavirágok

porozzák az estét,

és közben az ég fonákát húzza a tájra,

s a kifordított sötétkék

vásznán a csillagok,

mint kiszöszölt kicsi

gombolyagok ragyognak,

s cérnákon lógnak

a Holdnak halvány sugarai,

és már csak a sárga gólyahír

látszik a sötétben,

ahogy foltokat hagynak

az árokparti fűben.

A szélben ingatag lepkék

imárahajtott szárnyakkal alszanak,

sS árnyakkal játszanak

az ablakból szivárgó lámpafényben

a tétova járdák,

s félig lezárt szemű Holdra néznek

az árván maradt,

üres parkok sötét padjai,

s végleg összezárulnak

felettük

az égnek fakult partjai.

Nesztelen lengenek a levelek a fákon,

S a lompos lombok kormos foltok

Már csak a tájon,

De a kemény korlátok

Vasfegyelemmel őrzik a teret,

S szelekre hajtott fejjel lebeg

Az álom a házak felett.

Az utak fölé lustán felröppen a köd,

s elcsöppen a csönd

az éji némaságról,

és a halottnak hitt virágok,

összezárt szirmok között

dédelgetik az álmot,

s merev tekintetű ablakot zárnak

a nehéz házfalak az alvó szobákra.

Éjszaka van már.

Hátára fordul a csönd…

Reszkető csillagokat önt az éj,

s ringat néma bölcsőben odafönn.

Magányos, és szigorú most az éj.

Halálos mély, s bizony úgy oda lép

súlyos talpával a városra az ég,

hogy még az éjjeliviola

gondosan kibontott illatát

is a földbe tapossa.

Elhalt fényeit a vézna villanypózna

nagy hallmokba maga elé szórja,

s katonás sorba állítja léceit

az olaj szagú büszke kerítés,

és felejtésre váró

gondra nyílik az ajtó ásító szája,

de én most inkább

leoltom a villanyt itt benn a szobába…

Nem akarom látni a világot.

Én versekből építek

magam köré magas barikádot,

hisz lassan csak itt

találom meg a jót, a szépet…,

hát magam alá húzom én

jobban a széket, és írok még!

Már Holdat keretez az ablakon,

s itt ülök magam,

sötétségtől takartan.

S mikor már a szék is elfárad

a sok üléstől alattam,

belesápadok a gondolatba,

hogy mennyire egyedül maradtam.

A „Szabadságot, szerelmet” verspályázat 2. helyezettje

Aszalós Imre (Hajdúnánás):

     A sárkány szíve

Egy ezredévből léptünk elő,

egy történetből, én meg ő.

Az idő oltárán égi fényben

fekszik a könyv bőrkötésben,

s holt világ élő mesterét

őrzi az éjsötét pecsét.

Ezt a művet írtuk ketten,

Egy más világban, más életben,

s a lélek ismerői talán

sejthettek valamit hajdanán,

mikor esténként olvasták sokat

a sötét, vérrel írt sorokat:

„Rég, az idők kezdetén,

mikor még tisztelték az életet,

az elporladt istenek hegyén

két ős-sárkány született.

Az egyik fekete, mint az éjjel,

de szeme, mint az égi hold,

a másik versengett a fénnyel,

de pillantása éji volt.

S ott azonnal összecsaptak,

rengtek a földek, terek,

újra és újra egymásba martak,

s rettegtek az emberek.

Az egek felé jajszó repült,

s egyre pusztult a földi világ,

eső zúgott, vulkán hevült,

nem kímélte senki fiát.

Mi gyors léptekkel a hegyhez mentünk,

csuklya fedte feszült arcunk,

egy körbe gyertyákat tettünk,

közepébe gyűrűt raktunk.

Majd egymás kezét szorítva

elmormoltuk azt az igét,

s a gyertyák égtek kioltva,

mikor felhúztad a Sárkány Szívét.

Gyűrűbe záratott a pusztító végtelen,

s éberen vigyázza kezünk,

de ha a földről elfogy az értelem,

akkor mi már nem leszünk…”

S most, hogy a világ alkonya közeleg,

csak élnek, és meghalnak az emberek,

a lemenő napnál, a hegy felett,

Találkozom újra veled.

A másik lelkében elnémul szavunk,

egymásra nézünk, és meghalunk.

„Szabadságot, szerelmet” verspályázat 3. helyezettje

Dr. Bodnár Robin:

                   Figaro

Gyakran gondolok tűzpiros orrára,

Zsúfolt cirkuszok bohém bohócára,

Mulatott a pornép apraja s nagyja,

Mikor Figaro a törpe kiállt a porondra.

Egy pillanat alatt szálltak el az évek,

Harminc esztendeje már, hogy színpadra lépett,

Milliók nevették, s gúnyolták a bátrak,

Mert Figaro a törpe senkit meg nem bánthat.

Előadás után az öltözőbe szaladt,

Leült kopott székére, egyedül maradt,

Átvette ruháját, majd hazaindult este,

Figarot a törpét senki nem kereste.

Kicsinyke házában a zongorához ült,

Könnybe lábadt szemmel olykor hegedült,

Mert előjöttek az emlékek, bánatok és vágyak,

Figaró törpe magányos volt, s fáradt

A karácsonyi hó a várost már belepte,

Mikor a nagy nevettető elaludt örökre,

Kevesek tudják csak, hogy a bohócok is sírnak,

„Figaro az Óriás” mit a sírra írtak.