Az Édentől Keletre Csoport 2008. augusztus 16-án délután a Mészáros Károly Városi Könyvtárban tartotta „Lírikus képzelgés” című pénzdíjas versírópályázatának döntőjét. A pályázatra összesen 110 vers érkezett nemcsak hazánkból, hanem a határokon túlról is - Németország, Belgium, Szlovákia, Románia. Szerbia -, a döntőben a hatfős zsűrinek a legjobb 25 verset kellett pontoznia.

A zsűri tagjai voltak:

Bayer Ferenc – költő - Hajdúdorog

Bellinszki József – színházrendező - Nyíregyháza

Für János – költő - Hajdúböszörmény

Juhász Magda – költő - Budapest

Kerékgyártóné Balázs Éva – irodalomtanár - Hajdúdorog

Lelesz Miklós – a verspályázat főtámogatója - Hajdúdorog

 A szoros és izgalmas versenyen remekül szerepeltek a hajdúdorogi versírók. Bódi Erika második, míg Urgyán Tibor György harmadik helyezést ért el, de a többieknek sincs okuk szégyenkezni.

Az érdeklődők az eredménytáblázatot és a döntőbe jutott 25 verset a csoport honlapján tekinthetik meg. Részletesebb beszámoló a versírópályázat döntőjéről később.

www.edentol.gportal.hu

Első helyezett:

Varga Imre Lajos - Felsőpakony

Feleségemnek

- születésnapjára –

Mint a pőre kőre tett ősi jel,

Megfejthetetlen, bonyolult ábra,

Olyan az arcod kedvesem.

Szemed alatt pókhálós ránca

Van az időnek, - ne törődj vele!

Az én szememben puha még a bőr,

És az esti fényben csillogó a szem.

Most nem redőzi gond a homlokod,

Bár hajad selymébe őszi szál vegyül.

Csak te, meg én vagyunk egyedül,

A képernyőn egy régi film pereg…

Negyvenhárom év – küzdelem, öröm,

Közös harc, – két felnevelt gyerek,

És hány kedves óra, drága perc,

Sok apró emlék, ami összeköt.

Még a köztünk dúló szócsatákban

És felleltük a titkos örömöt.

Nem volt ez harc, és nem volt vesztese,

Mert újra és újra megtaláltuk egymást.

Beléd olvadtam végleges egészen,

Kötődve hozzád, mint a fához a lomb,

A végsőkig, - míg nem jön az a pont,

Hogy hullni kell majd, a törvény szerint.

De távol, majd ott a végtelenben,

Magányos lelkemmel meglellek megint.

Második helyezett:

Bódi Erika – Hajdúdorog

FI

Fess meg! Hadd legyek egy pillanat,

S e pillanat az élet

Hadd legyek a múzsád

A vászonra folyt éned

Képeiden:

Hadd legyek rét, a rét feletti felhő

Hadd legyek gyermek, aki retteg, hogy majd felnő

Benned:

Hadd legyek szív, hagyd, hogy éltesselek

Hadd legyek kard, s a kard nyomán a hegek

A műben:

Hadd legyek a részlet, vessz el bennem

Hadd legyek a fogoly, s ne eressz el engem

Fess meg! Fesd meg az arcom

Csókolj, de ne csak mikor alszom

S mert nem tudom álmunk közös-e

Hadd legyek a te múzsád, s más emberek közönye

Haljunk meg s, és szülessünk bár százszor újra

Sodorjon bármily’ messze, haragunk ne szórjuk az Úrra

Mert

Te vagy az én versem,

Minden egyes betűm

Hadd legyek kép, fess meg

A borúra hullt derűd

Most

Nézz a fénybe, ragyogok

Maradj csöndben, hallgatok

A múzsád

Örökre

Én vagyok

Harmadik helyezett:

Urgyán Tibor György – Hajdúdorog

Csillagfény szonáta

Szertefoszlott félelmem az éjben,
megszülettem itt és most a mában,
meghaltak a démonok a mélyben,
Téged látlak tűzben, vízben, fában.

Mint napsugár, ha szivárvánnyá bomlik
megcsillantva hétszínvirág arcát,
bezártságom apró porrá omlik,
befejeztem létezésem harcát.

Te csillansz az alkonyati fényben,
Általad nyert létezést az álmom,
mennyi szépség egy emberi lényben!
Benned Vénusz ideáját látom.

Földruhába öltözött a Napod,
nehogy fénye megvakítson minket,
a hódolatot számolatlan kapod,
add tovább a Benned élő kincset!

Mézben úszom két karodba zárva,
sűrű, sötét titkaimnak vége,
nem vagyok már "létbe rúgott" árva,
elborít a mérhetetlen béke.

Menyország lett életemben lényed,
lecsillapult nyughatatlan vágyam,
drágakőként ragyog bennem fényed,
világít a szívem mélyén lágyan.

Különdíj:

Budai Zolka – Nyíregyháza

Régi szenvedély

Pompázó madarak dúdolták dús fákon,

s cikázva szórták mind' szerte a ligetben,

nem él szebb egyezség kerek e világon,

mit szívünkből kötöttünk akkor mi ketten!

Fogadtunk túlzó álmokat, vad vágyakat,

tücsköket, bogarat, mi lázas két kamasz,

s oly gyorsan tovasuhant a dús fák alatt

a boldogságot szóró szikrázó tavasz,

hogy hirtelen már emlékként élt bennünk az.

Majd jött a vakító napkorong az égen,

könnyezve álltunk a hűs folyóknak szélén,

s hol csak fény csalt pillánkra cseppet eképpen,

hol már lelkünk tört elő vitáink végén.

Ám égetőn szerettük egymást, azon túl,

hogy a forróság néha friss esővel jár,-

hisz hittük, a világ úgyis jóra fordul,

s nem röpül sohasem távolra az a nyár,-

mi visszarévedve olykor még megtalál.

Így éltünk mi lengén, rideg terhek nélkül,

de a hőség egyre csak messzibe maradt,

s a felhők is találkozni kezdtek végül,

a szellő szél lett,- hát fejét vesztve szaladt.

Sárguló érzések légbe kapaszkodtak,

s e súlyoktól a világ mindegyre bőszült,

fájó volt mindig, de kevésszer hatottak

át rajtam a percek, melyeken már ősz ült,-

miket elmém most újra merengőn szült.

S ködbe vészett minden jó óra, minden nap,

múltunk előtt fehér lepel szitált mélán,

jéggé lett mindaz, mit hittünk meg nem fagyhat,

s madarak már feketén károgtak én rám.

Sötétbe bújtunk, én ide, ő máshova,

tudta, nélküle félek, s tudtam, ő is fél,

de mindkettőnknek külön lett meg otthona,

mire ránktelepedett az a hideg tél,-

s még csak most olvad föl a régi szenvedély. 

Tizenharmadik helyezett:

Posta Alexandra - Hajdúdorog

Csendes esők

Hűvös szellő süvít át az Ősz kabátján,

Mely kopottas, titkos zsebeket rejt.

Régi látomások búsulnak ott árván,

Nem sejtve, hogy sok szív nem felejt.

Rozsdás haját lassanként elhullajtja,

Mielőtt gyászba borulna a világ,

Szálanként, egy-egy aranyat adva

Kalapjából, melyben elhervadt a virág.

S miután a nap is lehunyta szemét,

Sötét takarót borítva a tájra,

Csendes esők énekelnek halk zenét,

És szomjazó lelkek isszák be régen várva.

Hiszik, így talán sebeik begyógyulnak,

S sejtjeikbe visszatér a régi erő.

Új álmok, új célok, ki nem mondott szavak.

Ti éltettek, reménnyel teli percek, csendes esők.

Tizenötödik helyezett:

Beri Róbert - Hajdúdorog

Ne igézz meg!
 

Bár rügyben pompáznak a kert fáin az ágak

S virágos városom langymeleg szél járja

Nyomasztón fullasztó szótlan keservem

Lassú szenvedéssel kínzón feszít keresztre

Mert csalfán csillanó szép szemébe néztem 

S búskomor felhők vonultak az égre

Melyekből hűsítő esőcseppek, mint könnyek

Beszédes igazgyöngyként perdültek elébem

Hallottam, hogy szólít édeskés szavakkal

De „Megállj!” kondult lelkem ébresztő harangja

Feltámadt a szél, s már hóviharban jártam

Jégbetorzult szívem lüktetett kínjában

Már nem akartam csókját, selymes érintését

Még inkább a végzet örök feledését

Ígértem a lelkem kárhozott démonnak

Adja vissza végre az éltető nyugalmat

Egy parázsszőnyeg ekkor izzón elém terült

S hallottam a hangot „Menj végig egyedül!”

Elindultam bátran imádkozva halkan

Nem égette lábam, sértetlen haladtam
Felnéztem az égre, a derült kék égboltra

Akácfa illattól mámoros bódultan

Megfogadtam ekkor, ne igézzen soha

Szívem békességét nem adom már oda

2008. április 18. hajnali 5 óra 15 perc.

Tizenhetedik helyezett:

Bodnár Robin – Hajdúdorog

Húsz éve vágyom Rád

Húsz éve mentél el.

Itt hagytál álmokat, vágyakat, illatot.

Közös naplementéket, édes s keserű pillanatot,

Mely nélkül talán szegényebb lennék,

De lehet, hogy újra erőt vennék magamon,

S végre hazudnék szívemnek, hogy most jó nagyon.

Nem jó, ámítás, lelkemnek újabb csalódás,

Egy kés a vajban, magányosan bajban, Halottként temetőben,

szemétként a levegőben, így érzem magam.

Mert ezt tetted Velem.

Megváltozott életem, s gyűlöllek azóta,

megvetlek, látni sem akarlak.

Vért és zsigert kenek szét testeden, torkodon haraplak.

Édes gondolatok, melyek előjönnek, ha magányos vagyok.

Irgalmat remélni a világtól ábránd, így haldoklok, s hallgatok.

Ám látom azt az édes arcot, mely húsz éve itt hagyott.

És a dalos könyv, kisvirágokkal fedelén,

Benne művészetem, melyet Hozzád írtam én.

Itt hagytad, azt mondtad fáj fellapozni újra,

Felejteni akarsz, s nem gondolni arra, hogy vagyok én, voltam én.

Ki a szerelem tengerén hajózva dobtad bele életünket

Menyből a pokolba.

Olvasom helyetted az elgyötört sorokat, suttogva magamban

Utolsó dalomat, mit Hozzád írtam: Húsz éve vágyom Rád,

Ki hajdan elhagyott, de talán még visszatérsz,

Mert örökké Tied vagyok.