Létkérdés

Letettél,

S térben, helyben, időben elhelyeztél,

Az Univerzum fényes csillagaként ragyogok,

Kihunyt tűzhányóban hamuként lapulok,

Dobókockaként gurulok az asztalon,

Hálót szövő pókként kúszok a falon.

Parazitaként rágok a húsban,

Mona Lisa mosolya vagyok a Louvre-ban.

Rohanni szeretnék, mégsem mozdulok,

Keresem önmagam, nem tudom, kivagyok,

Mit akarok a világtól, s az mit akar tőlem,

Talán nincs látásom, de patakzik a könnyem

Hisz keresem a választ, de reményem halovány,

Nem vesz körbe más, csak űr, sötétség, magány.

Így csak állok és ülök, vagy talán lebegek,

Gyűlölök és Imádok, harcolok s remegek!

De hadd legyek a Szolgád, kiért beugrom a tóba,

Hadd legyek én végre, a szelídített róka,

Vagy kidobott hangszer, melyen vén koldus hegedül,

Vagy bármi amit akarsz, csak ne legyek egyedül!

Dr. Bodnár Robin

Figaro

Gyakran gondolok tűzpiros orrára,

Zsúfolt cirkuszok bohém bohócára,

Mulatott a pornép apraja s nagyja,

Mikor Figaro a törpe kiállt a porondra.

Egy pillanat alatt szálltak el az évek,

Harminc esztendeje már, hogy színpadra lépett,

Milliók nevették, s gúnyolták a bátrak,

Mert Figaro a törpe senkit meg nem bánthat.

Előadás után az öltözőbe szaladt,

Leült kopott székére, egyedül maradt,

Átvette ruháját, majd hazaindult este,

Figarot a törpét senki nem kereste.

Kicsinyke házában a zongorához ült,

Könnybe lábadt szemmel olykor hegedült,

Mert előjöttek az emlékek, bánatok és vágyak,

Figaró törpe magányos volt, s fáradt

A karácsonyi hó a várost már belepte,

Mikor a nagy nevettető elaludt örökre,

Kevesek tudják csak, hogy a bohócok is sírnak,

„Figaro az Óriás” mit a sírra írtak