Szerelmes versek
2011.01.30. 23:33
Száz szerelmes vers - 2010. Kötet
Balázs László
Ha majd átölelsz...
Ha majd átölelsz
És én átölellek...
Akkor,
A világtól
Nagyon távol
Egy ölelésnyi térben
Szememmel szemednek
Kezemmel kezednek
Hadd mondjam
Először én...
Mert ezért születtem
Tanultam beszélni
Csak ezért tudtam
Remélni.
Kérlek, engedd meg
Először hadd mondjam én...
Szeretlek.
Budai Zolka
Érezlek
Számban érzem selymét a hajadnak
minden egyedül átfeküdt éjjelen
s már úgy vagyok, hogy gyakorta szégyellem,
ahogy emlékeid rám tapadnak
s embertelenítenek, mint a kosz.
Nézd meg, ha eldoblak messzire nappal,
egy percnyi csöndbe csavart gondolattal
az éjszakai szellő visszahoz.
Megölnélek, ilyen vágyaim vannak
vagy megtennélek most halhatatlannak,
hogy ne csak itt birtokolj, egy szonetten!
De gyenge vagyok s mindenhez gyáva,
rosszul lettem egyszer kitalálva:
emberek közé szeretni születtem.
Cseri János
Rakok a tűzre
Megint tél van,
melegednénk...
Ne hűljön ki a ház!
A jó szó még kitart
gyújtós gyanánt,
rakok a tűzre;
de nem tartja szívnek parazsát
csak ellobban,
mint szerelmes fellángolás.
Enyhülj meg kedvesem,
hozzád bújok, együtt melegedjünk,
rakok a tűzre;
de Te adod az otthon melegét.
Csak ekkor
tesszük le keresztjeinket,
Te feloldozol,
Én felaprítom terheinket,
rakok a tűzre;
mégis fázunk
...mert hideg a világ.
Beri Róbert
Végzet varázs
Kába varázsa árad a csendnek.
Gyöngy-palástjában hallgat az éj.
Bú-pataksodrás árva szívemben.
Áltató ábránd reá a fény.
Tél hideg csáppal támad a reggel.
Lehullnak lelkemről vértjeim.
Rút vallomása gyengült hitemnek
Szorongó szerelmem kínjai.
Karmazsin színben látom a napot.
Máglyaként lobban a hamvadó vágy.
Délibáb rebben, vágyom angyalom,
Könny-harmat ajka lüktetőn vár.
De éltető-kín elmémet mossa.
Orkán üvölti: Végzet varázs!
Zubogó vérem kétségét ontja.
Földet söprik a széltől a fák.
Most megadón tűrök. Elvész dacom.
Hűs borral oltom lángsugaram.
Szív-lantom reszketőn imát dalol.
Réveteg irtom vágyaimat.
Pálné Lele Ilona
Arcodra rajzolnám...
Ha lelkedre őszi levél hull,
szemedből bánat könnye pereg,
én szeretnék a lelked lenni,
hogy mosolyogjon két szép szemed!
Arcodra rajzolnám a nyárnak
víg, madárdalos tarkaságát,
elűzném a hervadó ősznek
halálszagú, bús komorságát.
Szívedben mindig sütne a Nap,
a szerelmemnek égő heve,
soha sem aludna ki a fény,
mert ott lennék örökre Veled.
Száz szerelmes vers – 2009. Kötet
Dobos József
Szándéka volt...
Szándéka volt az őszi Holdnak
Meglesni hűvös alkonyon,
De te szégyenlősen összehúztad
A függönyt, a párás ablakon.
Vacogva bújtál karjaimba,
Hallgattad a szívem dallamát
S vágy lángjává lobbant hirtelen
A lelkünkben szunnyadó parázs.
Elragadtál engem újra,
Vittél a szivárványon át,
Hogy szélesre tárd előttem
A mennyek csodás ajtaját.
És én ismét megfürödtem
Szerelmed varázs tengerében
S elégtem újra és újra
Szíved perzselő tüzében.
Hajnal volt, hogy elaludtál
És csak bámultam csöndesen,
Olvastam a vágyak által
Arcodra rótt, angyalverseket.
Bognár Zoltán
Szeress belém
Lágy fényű, párás hálószobánkban
Titkok suhannak feléd, s felém,
Sejtelmes vágyak lángjai lobbannak
Csókok csattannak, szeress belém!
Bőröd bársonyát mámorral simítom
Te vagy szépséges Aphroditém,
Ajkam ittasan ajkadra rázárul
Csókok csattannak, szeress belém!
Ostromló, szép szavak kereszttüzében
Felhúzott kőfalad omlik elém,
Nézz a szemembe, mosolyogj édesen
S, ha csókok csattannak, szeress belém!
Csécsei János
A tenyered ráncaiban
A nap megérlel Kincsem
Köztünk cikázik a gyönyör
- álmaink színeibe bújva -
élet-meleg ruhában tündököl
a hullámaira fekve érzem,
a lábad elé hullik Minden
- Igen, ez Te vagy Kincsem -
Tégy bele most engem is:
gond-ruhám adom a pornak
s leszek csupaszra tisztult szívvé,
aki a Mindenedbe olvad
Ott szelíden meglapul
szunnyadó semmivé fakul
hangtalan dobbanásnak lenni
Igen Kincsem, Szeretni
Cseh Györgyi
Ha leírhatnám...
(Jungnak és Neki...)
Szeretem magát. Az erkölcsön innen és túl.
Amorf tézisekbe rendeződő lényegemben,
tépelődve, szabadon.
Állva a himbálódzó lámpa fénye előtt az ablaknál,
nem mérhető naivitással.
Láttam már, valahol, már láttam.
A lét rétegződő szálakat cserélő
sima, fordított ritmusában,
melynek mintázatán a férfi eltűnődik.
Összeraktam, rakosgatom,
mint kockákat a gyermek.
Mindet felborítja, majd újrakezdi,
nevet-hallgat-belemerül.
Vágytalanul is vágyom,
a gyengédség ábrándjának
végtelen oltalmával,
testrészek összecsapódó ütemes zenéje nélkül is.
Hallom.
Fénylik.
"Szentség" és "Bűn" metamorfózisa ez,
vagy inkább világok feletti jelek nagyon is világian.
Nem vagyok merész, de lelkes "bolond",
türelmetlen utazó.
Sugallatok-terelések, amit képzelek.
S mint súlyos drámák asszonyai
a "katarzis" előtt elveszek.
Kibomlatlan.
Tekintetem átvillan a tél szürkéin, kéktelen.
A "kellek" és "nem kellek" csatája nélkül
viszem-hozom.
Léte túlmutat szerelmen, a bűn válfajain.
Közben mozdul, törékeny ívekbe vonják
grafitszínű pillanatok, lila lüktetések.
A szembogár kalandos tüzének tovarebbenése.
Érinthetetlen totem füstbe dermedése.
Kárhozatom múzsája vörös kárpiton.
Ezüstös szitálás.
Csók nélküli átszellemülés.
Liftből kilökődő idő.
Szeretem magát,
mint befejezetlen műalkotást,
jelenléte nyomatai közé férkőző aranyló porszemeket,
melyek megbillentik a rend képleteit.
Szerelmes remegés 2010. Kötet
Tóth Roland
Míg öleltelek
Reggel már hűvös tócsákba
tenyerelt a megfáradt napsugár
nedves avarba süllyedtek
az erdei úton a léptek
pár sárga virág kedvesen
hajolt át az őszbe
augusztus csókjai
a sápadt fövenyre égtek
Aléltan szédült
a párás hegyek mögé a fény
hűs sóhajjá dermedt az esténk
langyos falakból
édes-búsan ránk lehelt
egy rigófüttyös emlék
elsuhant mellettünk az idő
mint szőlőt úgy szemeztük
az édes perceket
titkon vágytunk egy új tavaszra
és míg öleltelek
gyertyaláng rajzolt a falra
ugráló árnyék-szíveket
Bara Klaudia
Zamatodra remélten
Az illatodra vágytam.
Magamba szívni szerettem volna,
ahogy a virág a napfényt rejti selyme alá,
majd pompás szirom-karneválban
ünnepet leng az életért.
De nem éreztelek.
Csak azt láttam, ott vagy...
egy rétegen túl,
sosem illanó fényben.
Elképzeltem,
mosolyra csókolt arcodon a szám...
s elaléltan sóhajtottam keserédeset,
zamatodra remélten.
Fittné Szilvássy Ildikó
Hagyom magam
Lepke vagyok kezedben,
pillányi rezdülés
seszínű hártyák közül.
Selyempapír zsebedben,
váratlan zizegés
a többi kincsed alól.
Tündértáncos szemedben,
látatlan látomás
mandula ruhák mögül.
Tükörcserép hátulja,
fekvő homokóra
a hálószobapadlón.
Szinkópa utolsója
kézzel írt kottád
szépívű dallamában.
Ennyi vagyok.
De nálad
hagyom
magam.
Hajdrik-Pató József
Égkő vagy...
Hószín Violám! Csodák szentélye.
Márvány oltárod elé roskadok.
Tested kristálypalotája, s fénye
Megszentelten ég tüzes ajkamon.
Égkő vagy, Nagy Istenek szemében.
Én, villám-ragyogásod akarom!
Tündökölj Tündér, s táncolj zenémre;
Lépted halk koppanását hallgatom.
S elképzelem a tavaszt; mámorban!
Kék virágszirmos avar-ágyunkban.
Rakoncátlan, pajzán nevetésben.
Csillag-csendtől csengő kiáltásban.
Holdillatú, párás, égő lázban
S hozzánk méltó, örök szenvedéllyel!
Maryam
Lobbanás
Ujjaimmal átérnélek, ha hagynád
Köréd kulcsolnám meztelen valóm
Mint érted gyúló pislákoló kanóc
Lángomat lobbanva magasba csapnám.
Néked világolok, táncom tűz-halál
Véget nem érő vágy lüktető dalom
Ha egyszer csonkig égek is hagyom
Testem árnyékot vet szobád éjfalán.
Hisz minden kóbor perc hozzád vezet
Kanyargós utam már illanó lábnyom
Hol örömtüzek futnak éveket.
Kihunyó fényem édes kín magányom
De lelked hevében kincseket lelek
Benned égek, felcsap újra lángom.
|